Aki másnak vermet ás, leesik az álla… mondhatnám a mai esetre.
Csak röviden mesélek, mert még mindig bőszen lihegek. Ám a sztori így is megér egy misét!
Gazdival a Tükörhegyre mentünk a dübörgő kerekes csodával. Ott aztán gondolt egyet, és kitett. De nem ám a szaglászós séta következett, mint ahogy gondolná az eb!
Arra ocsúdok, hogy a négy kerék meglódul nélkülem, és Gazdi a lehúzott ablakon át kurjongat kifelé, hogy kövessem. Nekem se kell több - elvégre ősi vándorgének lapulnak a tappancsaimban -, nyargalni kezdek.
Gazdi gyorsít, én belehúzok. Mindezt egy emelkedőn felfele! Gazdi lába a gázpedálon pihen, az enyém vágtat az aszfalton...
A sprintelésnek akkor lett vége, mikor 45 km/órás sebességnél bedőltem a kanyarban és vígan beelőztem.
Azóta is tátva a szánk – nekem a lihegéstől, Gazdinak az ámulattól.
