Az ovi helyett ma a napsütésben való barangolást részesítették előnyben Gazdiék. Nem bántam, hogy nem kell újabb tanórán részt vennem, bár az ovis társak többsége jó fej, ők már hiányoznak kicsit (a csoportos fejtágítót kerültük az utóbbi hetekben – Gazdi valami „ünnepek” szó ismételgetésével magyarázta ezt).
Szóval neki is vágtunk a szokott útvonalnak, és kedvemre való volt, hogy jócskán túlhaladtunk a hétköznapi séták végállomásán. Az volt furcsa csupán, hogy a másik Gazda (Gazdi párja) valami kétkerekű izén közlekedett, és meglehetősen rendszertelenül haladt – hol gyorsabban, hol egészen lassan, hol előre, hol meg visszafele. Hát ki bírja ezt követni?
A teljes káosz akkor következett be, amikor egy nagy füves placchoz érkeztünk. Itt előkerült a narancssárga gumikarikám (egyik kedvenc játékom!), és Gazdi a figyelmemet követelve dobálni kezdte nekem. Igen ám, de mire épp belemelegedtem volna a játékba, és teljes erőmből a karikára és a vágtatásra koncentrálhattam volna, a másik Gazda egyszerűen eltűnt a képből, a kerekeivel együtt! Vajon hová lett? Azonnal bekapcsoltak pásztor génjeim, és íziben az elkóricált csorda(na jó: falka)tag után eredtem. Szépen vissza is tereltem a nyájhoz (akarom mondani, a falkához), és innentől kezdve folyamatosan rajta tartottam az egyik szemem. A másikkal meg Gazdit lestem, ahogy a karikámmal hadonászik. És ez így ment egész idő alatt! Egyik szemem a karikán, rohanás, másik szemem a távolodó Gazdán, rohanás…
Az még csak hagyján, hogy feleannyi idő alatt lógott a nyelvem, mint rendesen, de kész csoda, hogy nem lettem kancsal közben!
Íme egy kép, csak hogy lásd, milyen jól festek a napsütésben
(igaz, itt még csak egy három és fél hónapos suta kölyök vagyok – azóta szépen megnőttem).
