Új játékot kaptam! Nem mintha nem lenne már gumikarikám, rongyom, zsinóros és sima labdám így is éppen elég, de hát az új seprű meg a szomszéd fűje – na, az ebnek is az kell!
Már régóta szemeztünk Gazdival azokkal a hosszú, fura botokkal, melyekkel a többi négylábú gazdája teniszlabdákat hajigál el jó messzire. A versenyfutás a legjobb móka! Azután meg jól meg lehet kergetni azt, aki elsőként szerzi meg a lasztit. És ha már mindannyiunk pofájában legalább egyszer megfordult a bogyó, és varázsát vesztve félúton hever, elérkezett a gazdák ideje, hogy ők is mozogjanak kicsit végre, mire a nyálas gömböt újra botvégre tűzik.
Gazdi bevallotta nekem csendben, hogy régebben rosszallóan tekintett azokra a kétlábúakra, akik még „lehajolni sem képesek” az ebükkel való játék közben. A bandázások során viszont határozottan megváltozott a véleménye. Nincs az az olimpiai bajnok, aki puszta kézzel akkorát tudna hajítani a labdán, mint egy átlagos blöki-tulajdonos az említett színes bot segítségével. Márpedig határozott tényként lehet elkönyvelni, hogy a labda röppályájának hossza és az én boldogságom között egyenes arányosság áll fenn! ;)
