Gazdi becsületére legyen mondva, hogy a mai nyúlós-vacak esőben is eljött velem sétálni a szokott helyünkre. Azt már kevésbé értem, hogy miután szépen teljesítettem a pórázos láb mellett haladást és leülni is hajlandó voltam a vizes fűben, mi a frásznak erőltette a ’fekszik’ vezényszót a sártól lucskos talajon. Értettem én, igen, hogy mit kívánna tőlem, de sehogy sem akaródzott a pocakomat a hideg-vizes talajhoz nyomni. Most először fordult elő velem, hogy mióta (három hónapos koromban) elsajátítottam az utasításra való lefekvést, nem teljesítettem az elhangzó parancsszót.

 

Gazdinak se kellett több, hogy azonnal a fejébe vegye az „engedetlenség idejében való megfogását” és megoldásképpen átváltson „gyakorló üzemmódba”. Ennek eredménye egy félórás „ismétlő óra” lett otthon, ahol vagy tucatszor kellett felváltva ülnöm, állnom, egy helyben maradnom illetve Gazdi lábaihoz sietnem. Szó, mi szó, sokat lendített a kedvemen, hogy az uncsi gyakorlatozás közben minden teljesített feladatért egy-egy virslidarabka landolt jutalmul a pofácskámban. Azt is igen előremutatónak tartottam, hogy további kábé fél kilónyi virsli jelenlétét szagoltam ki a konyhaasztalon.

 

Ezt már szeretem! Ha egy kétlábú ráérez, mivel motiválható az eb... Csak miért kell azokat az ínycsiklandó húshengereket olyan apró darabokban adagolni?