Szóval kitaláltam ezt a blog-dolgot, mancsolom is szorgalmasan a billentyűzetet, de arra nem is számítottam, hogy a saját testvéreim lesznek az elsők, akik megtalálnak a világháló szövevényében! (Hiába, modern idők, netező ebek.)

Gyorsan le is tárgyaltunk egy randit vasárnapra a Margit-szigeten.

 

Ez a sziget jó hely, na de odajutni – kész életveszély! Temérdek zabolátlan négykerekű vágtat az úton minden irányban, ráadásul középen hosszú, sárga, fémesen nyikorgó óriáskígyók dübörögnek, hogy még a talaj is remeg a tappancsaim alatt.

Azért szerencsésen megérkeztünk, és még a süvöltő szélnek sem sikerült lefújnia a vészjóslón csillogó mélybe, pedig többször is megpróbálta.

 

Alig ocsúdtam fel az út izgalmaiból, máris egy kupac fajtatárs között találtam magam. És ezek mind a testvéreim! Hárman közülük hasonlóan szép, aranylón vörös és fehér bundával büszkélkedhetnek, mint jómagam, egyikőjük kékes-szürke árnyalatokkal tarkított (blue merle) szépség, és van itt egy hagyományosan fekete-fehér szőrt viselő, kedves kiskrapek is. Utóbbiak ketten az alom-tesóim.

 

A bevezető üdvözlés után máris nekiiramodtunk bevenni a szigetet. Hatalmas feltűnést keltettünk! Volt, aki az út másik oldaláról kiabált át: „Ugye, ez egy család?” „Az hát, közös a mamánk!” – vakkantottuk vissza lelkesen. Kergetőztünk, birkóztunk, lerohantunk más négylábúakat, frizbit loptunk és fotómodellkedtünk. Mozgalmas délután volt.

 

Csoportkép is készült rólunk. Íme, a testvér-csapat – az a renitenskedő vagyok én a szélen, aki csak azért sem marad fekve, mint a többiek. (Igazából már akkor tudtam, hogy ezt a képet felteszem majd ide, és csak Neked akartam segíteni, Kedves Olvasóm, hogy könnyebben megtalálj rajta! ;))