Gazdi vidám társasága mellett négylábú is akadt bőven a közelben. Kecskemama idegesen maga mellé parancsolta gidáját, mikor megpillantott engem, és nagyon sajnáltam, hogy gazdám többször is megfogalmazta félreérthetetlen ellenérzését terelő tehetségem bemutatását illetően. Felbukkant néhány kisebb-nagyobb fajtársam is, de az igazi csodálatomat a hatalmas, dús sörényt viselő, és még nálam is gyorsabban vágtázó patások nyerték el. Nem tudtam eldönteni, hogy a kíváncsiságom nagyobb-e vagy a félelmem. Szerettem volna őket közelebbről is megismerni, ám elég ijesztő volt, ahogy egyszerre többen is (és mindig többen mozdultak egyszerre) elindultak felém. Így azt a taktikát választottam, hogy az ő területüket átszelve meghúztam magam Gazdi lábai mellett – szigorúan bal oldalon, mellkasomat gazdám lábaival egy vonalban tartva, mintha csak szorgalmi leckét vennék a „lábhoz” vezényszó pontos végrehajtásából –, és amint karámon belülre (azaz az ő felségterületükön kívülre) kerültem, máris átváltottam területvédelmi gyakorlatba, és jól megugattam az úton közeledő sörényeseket. Sikerült is elijesztenem őket – miért, Te mi mással magyaráznád, hogy az egész csapat szélsebesen vágtatott tova?

 A kétlábúak mókáiba is bekapcsolódtam. Kíváncsian kémleltem a jurtában dalolókat, lelkesen kergettem a zokni-kidobós csapattagjait, labdáztam és fogócskáztam, bár nem értettem, Gazdi miért kiabál elsápadt ábrázattal, amikor éppen az íjászok pályáján nyargaltam keresztül egy kis nyílvessző apportírozós játék reményében.

 Egész úton hazafelé durmoltam, és még a vacsoránál is kétszer meggondoltam, hogy megéri-e a fáradságot felkelnem kényelmes helyemről és a tálkámhoz vonszolnom magam.

 

Látod? Itt kukucskálok be a jurtába.