Felettébb idétlen humorban részesített Gazdi a délutáni sétánk során. Illetve csak ő szánta annak, én majdnem szívbajt kaptam a kis tréfája nyomán.
Az történt ugyanis, hogy békésen szaglásztam a futtatón, várva a haverokat (még tegnap ledumáltuk, hogy ma is bandázunk). Csakhamar felfigyeltem a távolban Dorka, az egyik fő havercsaj jellegzetes vizsla-bundájára. De miért a másik irányból közelít? És valahogy a mozgása sem stimmel. Lehet, hogy mégsem ő az? Nem jó ma a szélirány…
Amint így morfondírozok magamban, hátrasandítok, és – te jó ég! Hát Gazdi meg hová lett?
Fordulok jobbra, fordulok balra, hűlt helye! Uzsgyi vissza a futtató bejáratához. Semmi. Egyre idegesebb vagyok. Ez a hülye szél teljesen széthordja a szagokat. Azt sikerül kivenni, hogy a futtatót nem hagyta el. De akkor meg hol van? Nem értem!
Kérem vissza a Gazdámat!
Mikor már teljesen eluralkodik rajtam az ideg, hirtelen megmozdul az egyik bokor balra tőlem, és láss csodát, Gazdi mászik ki kuncogva mögüle! Hát nem normális, én mondom. Ő vigyorog, miközben én levegő után kapkodok.
Csak az érkező haverok és a kiadós lasztizás tudta feledtetni velem a stresszt...
